A magyarországi televíziós technológiai szakma sokat köszönhet azon szakembereinek, akik kimagasló tudásukkal, kitartásukkal, évtizedes munkájukkal a háttérből, mégis közvetlenül hozzájárultak ahhoz, hogy a hazai televíziózás a világ élvonalához tartozhat.
Ennek elismeréseként a Rexfilm megalapította életmű díját, kifejezve tiszteletét a szakma nagyjai előtt, egyúttal pedig hagyományt teremt a műszaki területen dolgozók elismerésének.
A díjat Altmann Juditról a Magyar Televízió egykori műszaki igazgatójáról nevezték el, aki az egyetlen női műszaki vezetője volt a televíziónak.
Altmann Judit a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán szerzett diplomát 1958-ban, majd a Magyar Televíziónál helyezkedett el, amely az első és egyben utolsó munkahelye volt. Meghatározó szerepe volt a karbantartási módszerek és rendszerek kialakításában, az egyre bonyolultabb műszaki berendezések és rendszertechnikák hibakeresési és javítási metodikájának kialakításában. A műszaki üzemfenntartás vezetőjeként kiemelkedő szerepe volt a nagyüzemmé váló műsorkészítés biztonságos és zavartalan hátterének megteremtésében. A nevéhez fűződik az MTV székházban, a stúdiók felszereltségének fokozatos modernizálása a kezdeti fekete-fehér kameráktól a színes elektroncsöves kamerákig, majd a 80-as évek elejétől az akkor Cocom listás modern Sony és Canon kamerák hazai behozatala is.
E mellett a Színház és Filmművészeti Főiskolán televíziós műszaki ismereteket tanított. Imádta a munkáját, amelyet mindig össze tudott hangolni színes társadalmi és családi életével. 1996-ban, mint az MTV Műszaki Igazgatója ment nyugdíjba. Két gyermeke és 4 unokája van, akiknek születését sajnos már nem élhette meg.
A díjat ünnepélyes keretek között adta át Csapó Gábor, a Rexfilm ügyvezetője, valamint Varsányi Gábor üzletfejlesztési igazgató, a március 22-én megrendezésre került éves partnertalálkozó rendezvényen.
„A Rexfilmnél szívügyünknek és küldetésünknek tekintjük a televíziós technológiai szakmában dolgozó szakemberek munkájának elismerését. Reméljük, hogy ezzel a díjjal méltó módon kifejezésre juttattuk nem csak a díjazottak, hanem Altmann Judit munkássága iránti nagyrabecsülésünket.” – tette hozzá az ünnepségen Varsányi Gábor.
Ez alkalomból beszélgettünk a két díjazottal, pályájuk kezdetéről, a magyar televíziózás aranykoráról, valamint a díjról.
MédiaTech: Még csak harmadéves fizikus hallgató volt, amikor belecsöppent egy televíziós kamera konstrukciós munkáiba. Mit jelentett ez az 50-es években, egy akkori egyetemistának?
Valójában Tarnóczi Tamásnál akusztikát hallgattam és személyi kapcsolatok révén eljutott Nagy Dezsőhöz a Postakísérleti Intézet igazgatójához azzal a kéréssel, hogy az ottani akusztikus osztályon tudna-e engem alkalmazni, mint egyetemistát. Oda hívta az akusztikai osztályvezetőt, aki mondta, hogy nála nincsen hely, de ha érdekel a televízió ott lehetne tevékenykedni. Hívta a Horváth Lajost, aki vállalta, hogy ad feladatokat. Nehéz helyzetben voltunk, mert édesapám hadifogságban volt, édesanyám tartott el a testvéremmel együtt, így nagy szükség volt a pénzre. Így kerültem az akusztikus osztály helyett a televíziós osztályra, ahol különböző elvű csövekkel próbáltunk kamerát építeni. Az első, kapcsoló üzemű soreltérítő áramkört egy angol folyóirat cikk alapján én készítettem el a Posta Kísérleti lntézetben. Megkaptam a cikket, és egy 13LKl B típusú orosz képcsövet. A feladat az volt, hogy építsem meg a sor- és képeltérítő áramkört. Az eltérítő tekercset, a sortrafót, a nagyfeszültségű részt saját kezűleg tekercseltem. Az első bekapcsolásnál le is égett a méhsejt tekercseléssel készített kis „malomkerék”. Újra kezdtem még kétszer, míg sikerült hibátlan tekercseket készítenem. Ugyan látszott némi linearitás hiba, de működött az eltérítő rendszer. Ekkor tapasztaltam először az alkotás örömét. Az volt az izgalmas, hogy szinte mindent magunk terveztünk, építettünk.
A következő feladatunk az volt, hogy létesítsünk egy közvetítő kocsit, amely egy IKARUSZ buszba lett beépítve. Kerpel Róbert – a televízió későbbi műszaki igazgatója – látta, hogy hiába a küzdelem, nem tudjuk felvenni a versenyt a külföldi eszközökkel. Angliában akkoriban már ment a televíziós adás, így megpróbálta elérni azt, hogy adjanak konvertibilis összegeket arra, hogy Angliából vásároljunk közvetítőkocsit. „A technikának nincs világnézete!” – mondta, és ezzel győzte meg végül a párt döntéshozóit. Így került be az októberi forradalom után az első közvetítőkocsi. Történelmi távlatból megítélve, az az elhatározás, hogy kiforrott, üzembiztos berendezéseket vásároljunk külföldről, korszakos jelentőségű volt a magyar televíziózás technikai bázisának létrejöttében.
MédiaTech: Ezen a rögös úton haladva mélyen és nagyon alaposan megismerte a működési elvét a műszaki berendezéseknek.
Igen, tudta az ember, hogy mit nézzen, mit keressen, mire legyen kíváncsi, hogy ők hogyan oldották meg, amivel mi küszködtünk. Például az egyik kollégám Czigány Sebestyén kapta azt a feladatot, hogy építsen egy olyan szinkrongenerátort ami valójában az összes eszközt, kamerákat, filmközvetítőket, egyebeket vezérel és vezérlő jelekkel lát el. Hallatlanul sokat dolgozott vele, aztán kiderült, hogy az angolok ezt sokkal egyszerűbben oldották meg.
MédiaTech: Jelen volt a Magyar Televízió megalakulásakor 1957-ben. Hogy emlékszik vissza az első stúdióra? Melyek voltak a legnagyobb kihívások?
Az egyik ilyen a helyszíni közvetítőkocsi volt, amelyhez tartozott akkor még egy embargósnak számított mikrohullámú összeköttetés, amellyel a közvetítő kocsitól az adóállomásig lehetett továbbítani a jeleket. Így tudtuk megoldani a különböző tömegrendezvényekről, felvonulásokról történő közvetítést. Először még külső munkákra használtuk a kocsit, aztán a későbbiekben, a Szabadság téren stúdió munkát is lehetett végezni vele. Beállt egy garázs szerű épületrészbe, és az első emeleten lévő új stúdiókból élő adást lehetett csinálni. Akkoriban nem volt semmiféle rögzítési lehetőség. Nagyon igyekezni kellett a színész stábnak, a műszakiaknak és mindenkinek, hogy ne legyen túl sok baki élő adásban.
MédiaTech: Amikor a rögzítési lehetőség valósággá vált, bekövetkezett a magyar televíziózás aranykora.
Valóban. Heckenast Gábor, a műszaki igazgató helyettese, aki később a rádió műszaki igazgatója lett, nevezte a televízió aranykorának azt a periódust, a 70-es évek elején. Az RCA majd Ampex gyártmányú mágneses képrögzítő berendezések alkalmazásával szédületesen kibővült a műsorkészítés eszköztára. Nem csak élő adásaink voltak, hanem „élőadás szerű” minőségben felvett műsorokat is meglehetett ismételni, montírozni. Már nem csak a filmes technológiára kellett alapoznunk, hanem tényleg produkálni, reprodukálni. Fantasztikus nagy előrelépés volt. Ez egy hallatlanul nagy változás volt az én szakmai pályafutásom során is.
Ágoston Györgyöt épp ebben az időszakban, 1976-ben hívták a Magyar Televízió akkor megalakult Szegedi Körzeti Stúdiójához, hogy teremtse meg a Stúdió működésének műszaki-technológiai feltételeit. A Stúdió műszaki csapatának megteremtését követően tevékenyen részt vett az új stúdiószékház tervezésében és megépítésében, majd később a technológia fölszerelésében. 1986-tól a stúdióvezető helyetteseként a teljes infrastruktúra irányítása lett a feladata. 1988-ben áthelyezték Budapestre, s kinevezték a Magyar Televízió újjáalakuló Műszaki Igazgatóságának igazgatóhelyettesévé, s egyidejűleg megbízták az újonnan alakult Fejlesztési és Beruházási Főosztály vezetésével. Budapestre kerülése idején számos nagy projekt volt folyamatban (közöttük az új 6-os Híradó stúdió és az új 2-es programlebonyolító építése). Néhány hónap múlva pedig már indítani kellett az építészetileg befejezés előtt álló Bojtár utcai technológiai projektet is, ami a Magyar Televízió eddigi legnagyobb beruházása volt, egyben technológiailag világszínvonalúra emelte az MTV-t. 1997-ben kinevezték az MTV RT. műszaki igazgatójává. Munkássága és aktív pályafutása alatt számtalan műszaki fejlesztés, digitalizáció és az elavult technológiai rendszerek megújításán dolgozott munkatársaival együtt, nagy sikerrel. Nem csak a Magyar Televíziónál, hanem több különböző hazai és nemzetközi szakmai szervezetnél és tudományos egyesületnél töltött be fontos tisztségeket.
Horváth Miklós és Ágoston György digitalizálás területén végzett úttörő munkásságát 1993-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetésével ismerték el.
MédiaTech: Hogy emlékszik vissza a 90-es évek televíziós korszakára?
Akkoriban még létezett a közszolgálatiság kultúrája. Volt, hogy a ’70-es, ’80-as években a Magyar Televízió egy év alatt 70-80 tévéjátékot, tévéfilmet készített. A ’90-es évek elején, amikor Hankiss Elemér volt az elnökünk, a Walt Disney alelnöke eljött meglátogatni őt, de közbejött valami, és egy-két órát csúszott a találkozó. Mivel én beszéltem úgy angolul, hogy fogadni tudtam egy ilyen alelnököt, hát engem kért meg az elnökünk, hogy szórakoztassam, úgyhogy elmentem érte a szállodába és elhoztam. Akkor láttunk először limuzint Magyarországon, mert a Walt Disney alelnökének limuzin járt, amelyet Bécsből béreltünk. Azt mondta nekem, hogy hozott egy hátizsáknyi filmet, amit el akar adni nekünk, ezeket meg is vettük, azóta vannak a Magyar Televízióban Walt Disney filmek. De azt is mondta, hogy ezt a zsákot nem üresen akarja hazavinni, mert pontosan tudja, hogy Magyarországon olyan csodálatos gyerekfilmek készülnek, amelyek vetekednek a Walt Disney filmekkel. Más jellegűek, de nagyon-nagyon szépek. És valóban, egy zsák filmet vitt magával. A műsorkészítés színvonala és a technikai felkészültségünk is világszínvonalú volt akkoriban, hogy mást ne mondjak 1991-ben mi adtuk át a világ első digitális stúdió komplexumát, a Bojtár utcában. ’93-ban pedig a világ egyik első nagy közvetítőkocsiját. A digitalizálás élvonalába kerültünk, hála a kollégáknak, és talán egy kicsit nekem is.
MédiaTech: Sokáig együtt dolgozott Altmann Judittal, az életműdíj névadójával.
Igen, ’88-tól együtt dolgoztunk. Akkoriban Judit volt a karbantartási főosztály vezetője, majd később műszaki igazgatói kinevezést kapott. Rendkívül jó hangulatú ember volt, mindenkivel nagyszerűen bánt a környezetében. Engedte azokat dolgozni, akik a saját területükhöz jobban értettek szakmailag, mint ő. Ez a jó vezető ismérve. Mindenki elmondhatta a véleményét, de a döntést ő hozta meg – természetesen szem előtt tartva az egyes szakvéleményeket. Nagyon könnyen teremtett kapcsolatokat, bárhova ment pillanatok alatt köré rendeződött a világ, mert nagyszerűen szót értett mindenkivel. 1996-ban nyugdíjazták, nemsokkal később sajnos el is vesztettük.
MédiaTech: A mai generációk tartalomfogyasztási szokásai óriásit változtak a vizuális kultúra térnyerésével. Ez nagyban érinti a televíziózási szokások átalakulását. Hogy látja ezt ön a múlt, és a jelen tükrében?
Elmondok magának egy történetet. 1994-ben az EBU, aminek a Magyar Televízió is tagja volt, én ott mindenféle tisztségeket betöltöttem, technikai értekezletet tartott. 77 ország volt jelen, pl. Irán, Izrael és számos afrikai és ázsiai ország is. Az összes műszaki igazgató, azaz a műszaki televíziózás krémje részt vett ezen, és egy fiatal műsorkészítő tartott előadást nekünk a multimédiáról. Elmesélte, hogy ne legyünk annyira elefántcsonttoronyba zártak, nem csak a nehéz elektronikával előállított tartalmak érdekelhetik az embereket. Jönnek majd a kisebb kamerák, kisebb eszközök, amelyek elérhetőbbek lesznek mind anyagilag, mint pedig technikailag. Könnyű lesz kezelni őket, és a használatukhoz nem feltétlenül kell képzettség. A közember is egyre több tartalmat fog készíteni, egymással fogják cserélgetni azt, tehát a multimédiáról kezdett beszélni. Ragyogó előadás volt.
Bevallom, hogy én, aki egész életemet a televízió minőségi javítására tettem fel, és már ’89-ben láttam HD tévét egy londoni kongresszuson,nem hittem el, hogy eljutunk idáig. Hogy az Internet ilyen mértékig tud majd tartalom forrássá válni, nem gondoltam. Ha megnézzük a Magyarországon kívüli európai közszolgálati televíziókat, láthatjuk, hogy a mai napig komoly minőségi tartalomgyártás van, és ezzel párhuzamban nagyon magas a nézettségük is. Még mindig le tudják ültetni az embereket, mert tudják, ha minőségi szórakozásra, vagy hírekre, hírelemzésekre vágynak, akkor a közszolgálati televíziót kell bekapcsolniuk. Valamikor a 70-es évek második felében jelentek meg az első kereskedelmi televíziók, és olyan tartalmakat kínáltak, amelyek a komoly közszolgálati televíziózásban nem élhettek meg. Könnyű, adott esetben pikáns tartalmakat, és az emberek falni kezdték ezeket. A közszolgálati televíziók elgondolkoztak ezen, főleg a komoly német, francia, angol televíziók, majd levonták a megfelelő következtetéseket, és nem könnyen ugyan, de rájöttek, hogy egyetlen módon tudnak versenyben maradni, ha váltanak. És váltottak, már a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején, pont akkor, amikor mi éppen elszúrtuk a hazai közszolgálati televíziózást, ahelyett, hogy ezekre a tapasztalatokra figyeltünk volna.
MédiaTech: Mit érzett, amikor a Rexfilm megkereste a jelöléssel?
Kétségtelenül meglepett, főleg mert manapság nem szokás megbecsülni azokat az embereket, akik valamikor létrehoztak valamit. Őszintén meghatódtam.
